2010.10.22-24-ig terjedő hosszú hétvégén Bögöly barátommal bejártuk Erdély egy kis szeletét, próbálva minél több élményt belesűríteni az utazásba.
Történt ugyanis, hogy mikor édesanyám meghalt (2007.08.24.), korábbi kérésének megfelelően hamvainak egy részét egyik kedvenc helyén, a gyergyói medencében található, mára már lakatlan apró falucska Kicsibükk templomkertjében szórtuk szét. Nos 2008 óta nem jártam arra, s mivel a Gemini projekt miatt kétséges, hogy az elkövetkező 2-3 évben eljutok e oda, gyorsan kellett dönteni, hogy most nekivágok, vagy majd csak évek múlva. Miután Bögöllyel beszéltem, fiatalos lendületünkben szerda délután elhatároztuk, hogy bizony nekivágunk most, mindenféle szervezés, és rákészülés nélkül. Így is lett, péntek hajnali 00:15-kor el is indultunk a nagy útra.
A határt olyan 05:00-05:30 körül léptük át, ahol ki kellett szállnom a kocsiból román úthasználati e-matricát venni. Ollllyan cefet hideg volt a meleg kocsi után, hogy megfagyott bennem a szar is. A matricás bódé ablakát kinyitó hölgy meg olyan meleget tolt a kuszlikjában, hogy mikor behajoltam a kis ablakon, bepárásodott a szemgolyóm. Alig láttam! De nagyon élvezte a fejem búbja azt a meleget, így elég hülyén nézhettem ki kívülről, ahogy fejjel a kioszkban terpesztettem az út mentén :) Miután a matrica megvolt, Nagyváradon át folytattuk utunkat. A megemlékezés mellett azonban próbáltuk az időt a lehetőségekhez képest kitölteni, így reggel megálltunk első célunknál Tordán, hogy megnézzük a sóbányát, és a Tordai hasadékot. Ottani idő szerint 08:44-kor értünk oda, s mivel a sóbánya csak 09:00-kor nyitott, még ledöntöttünk egy forró teát egy közeli étteremben, mert bizony csípős reggel volt. De szerencsénk volt az érkezéssel is, mert itthoni idő szerint még csak 07:44 lett volna, s akkor több mint egy órát kellett volna várnunk. S itt álljunk is meg egy pillanatra. Kronosz, az idő görög istene szerintem hétvégén betegre röhögte magát rajtunk, olyan időanomáliába kerültünk. Kezdődött ott, hogy a GPS csak a határon vált érkezési időt, ami elég furának tűnt elsőre. Ezt még rákavarta az agyunk arra a tévtényre, amit mi axiómaként fogtunk fel, miszerint bizony a hétvégére hittük a téli-nyári óraátállítást is, s erről minden egyes székelyt megpróbáltunk meggyőzni. Össze vissza kurbináltunk egész úton hogy mikor hol mennyi idő lehet, melyik időzóna melyik idősíkja szerint. Sose tudtuk mikor kellene indulnunk, hogy adott időre legyünk adott helyen. Teljes káosz uralkodott felettünk egész hétvégén :)
A határt olyan 05:00-05:30 körül léptük át, ahol ki kellett szállnom a kocsiból román úthasználati e-matricát venni. Ollllyan cefet hideg volt a meleg kocsi után, hogy megfagyott bennem a szar is. A matricás bódé ablakát kinyitó hölgy meg olyan meleget tolt a kuszlikjában, hogy mikor behajoltam a kis ablakon, bepárásodott a szemgolyóm. Alig láttam! De nagyon élvezte a fejem búbja azt a meleget, így elég hülyén nézhettem ki kívülről, ahogy fejjel a kioszkban terpesztettem az út mentén :) Miután a matrica megvolt, Nagyváradon át folytattuk utunkat. A megemlékezés mellett azonban próbáltuk az időt a lehetőségekhez képest kitölteni, így reggel megálltunk első célunknál Tordán, hogy megnézzük a sóbányát, és a Tordai hasadékot. Ottani idő szerint 08:44-kor értünk oda, s mivel a sóbánya csak 09:00-kor nyitott, még ledöntöttünk egy forró teát egy közeli étteremben, mert bizony csípős reggel volt. De szerencsénk volt az érkezéssel is, mert itthoni idő szerint még csak 07:44 lett volna, s akkor több mint egy órát kellett volna várnunk. S itt álljunk is meg egy pillanatra. Kronosz, az idő görög istene szerintem hétvégén betegre röhögte magát rajtunk, olyan időanomáliába kerültünk. Kezdődött ott, hogy a GPS csak a határon vált érkezési időt, ami elég furának tűnt elsőre. Ezt még rákavarta az agyunk arra a tévtényre, amit mi axiómaként fogtunk fel, miszerint bizony a hétvégére hittük a téli-nyári óraátállítást is, s erről minden egyes székelyt megpróbáltunk meggyőzni. Össze vissza kurbináltunk egész úton hogy mikor hol mennyi idő lehet, melyik időzóna melyik idősíkja szerint. Sose tudtuk mikor kellene indulnunk, hogy adott időre legyünk adott helyen. Teljes káosz uralkodott felettünk egész hétvégén :)
De végülis szerencsésen érkeztünk Tordára, s a tea után elindultunk lefele a tárnába. mi egy városi "mellék"járaton támadtunk, de az is csak később, lent a bányában derült ki számunkra hogy nem ez volt a főbejárat.
A hegyen átvezet ugyanis egy 917m hosszú járat, s a másik végén volt a főbejárat. Aztán kb a járat 2/3-ánál nylít jobbra egy leágazás, ahol egy régi szerkezet feszített, ami akkor még lovak segítségével húzta fel a kitermelt sót a bányából. Szép szép, de még nem estem hasra. De aztán egy szűk lépcsőn tekeregve lefele egyszer csak szemünk elé tárult a tárna hatalmas ürege.... Valami félelmetes basszus! 15 emeletnyi mélyen terült el alattunk a sóbánya alja, amit fent egy a falakból kiálló konzolokon végigfutó járdán körbe lehetett menni.
Tapadtunk a falra rendesen...valami félelmetes volt a látvány, pedig nem mondanám magam tériszonyosnak. Választani lehet hogy az ember lépcsőn száll e alá, vagy lifttel...mi az utóbbi választottuk. A bánya ugyanis nagyon jó ki van építve. Van benne 2 lift, egy SÓriáskerék, SÓmokozó a gyerekeknek, egy SÓcipálya, miniSÓlf, Sówling, SÓnakázótó, meg sok sok minden....igazi faja kis program mind időseknek, mind gyerekeknek egyaránt. Szánkat tatva jártuk körbe lent is, ahonnan a másik lifttel még -3emeletet kellett süllyednünk a tóig, ahol 10 Lei-ért (~650,-HUF) csónakot béreltünk a tavon, és körbecsónakáztuk a kis szigetet. Nagyon állat! Mindenkinek ajánlom, ha arra jár, szánjon rá 1-2 órát, nagyon megéri! (a belépő 12 Lei volt, ~800,-HUF / fő)
Miután kijöttünk a sóbányából, nekivágtunk a Tordai hasadéknak....azaz nekivágtunk volna...ugyanis a városközpontból nem láttuk merre keressük. Gondoltuk kimegyünk az első úton a városból, majd meglátjuk és akkor felé kanyarodunk. Nem így lett. Eltosztuk az útirányt, és úgy kimentünk a városból hogy nem láttuk merre keressük.
A hegyen átvezet ugyanis egy 917m hosszú járat, s a másik végén volt a főbejárat. Aztán kb a járat 2/3-ánál nylít jobbra egy leágazás, ahol egy régi szerkezet feszített, ami akkor még lovak segítségével húzta fel a kitermelt sót a bányából. Szép szép, de még nem estem hasra. De aztán egy szűk lépcsőn tekeregve lefele egyszer csak szemünk elé tárult a tárna hatalmas ürege.... Valami félelmetes basszus! 15 emeletnyi mélyen terült el alattunk a sóbánya alja, amit fent egy a falakból kiálló konzolokon végigfutó járdán körbe lehetett menni.
Miután kijöttünk a sóbányából, nekivágtunk a Tordai hasadéknak....azaz nekivágtunk volna...ugyanis a városközpontból nem láttuk merre keressük. Gondoltuk kimegyünk az első úton a városból, majd meglátjuk és akkor felé kanyarodunk. Nem így lett. Eltosztuk az útirányt, és úgy kimentünk a városból hogy nem láttuk merre keressük.
Így visszakanyarodtunk a városba, és telefonos GPS koordinátákat segítségül kérve végre rátaláltunk a helyes(nek hitt) útra. De ekkor jött a fekete leves. Romániában robbanásszerű fejlődés van éppen folyamatban, épülnek az új utak, autópályák.
Így megcseszhettük a GPS-t is, mivel fingja nem volt az utak jelen állapotáról, pedig év eleji térképem van feltöltve. Össze vissza karistoltunk... s kizárásos alapon be kellett járnunk minden utat, hogy végre ráleljünk a jóra. Természetes hogy az utoljára sorrakerülő út volt a jó :) Kb 1 óra hosszat autókáztunk fel s alá a hasadék előtt kb 1 km-re. Láttuk hogy ott van, láttuk merre kellene tartani, de minden kipróbált út elvitt a francba. Persze tábla nem jelöli sehol merre kellene menni.
De végül azért csak megtaláltuk. Azt hittük, hogy a sóbánya lesz utunk leglátványosabb állomása, de nem. Bizony lehetett még überelni! A Tordai hasadék valami félelmetesen gyönyörű az évnek ebben a szakában! minden sárga és narancssárga színben pompázik, a levelek folyamatosan peregnek a fákról, a patak hol vadul, hogy finoman hömpölyög a turistaút mellett, néha néha keresztezve azt. Mivel estére Gyergyóremetére kellett érnünk, úgy számoltuk, hogy kb 2-2,5 órát tudunk felmenni a szurdokba, aztán indulnunk kell vissza a kocsihoz. Így a hasadék másik oldalára nem értünk el, de az út kb 3/4-ét így is megtettük. Ez a látványosság szintén kihagyhatatlan minden arra járónak!
Így megcseszhettük a GPS-t is, mivel fingja nem volt az utak jelen állapotáról, pedig év eleji térképem van feltöltve. Össze vissza karistoltunk... s kizárásos alapon be kellett járnunk minden utat, hogy végre ráleljünk a jóra. Természetes hogy az utoljára sorrakerülő út volt a jó :) Kb 1 óra hosszat autókáztunk fel s alá a hasadék előtt kb 1 km-re. Láttuk hogy ott van, láttuk merre kellene tartani, de minden kipróbált út elvitt a francba. Persze tábla nem jelöli sehol merre kellene menni.
De végül azért csak megtaláltuk. Azt hittük, hogy a sóbánya lesz utunk leglátványosabb állomása, de nem. Bizony lehetett még überelni! A Tordai hasadék valami félelmetesen gyönyörű az évnek ebben a szakában! minden sárga és narancssárga színben pompázik, a levelek folyamatosan peregnek a fákról, a patak hol vadul, hogy finoman hömpölyög a turistaút mellett, néha néha keresztezve azt. Mivel estére Gyergyóremetére kellett érnünk, úgy számoltuk, hogy kb 2-2,5 órát tudunk felmenni a szurdokba, aztán indulnunk kell vissza a kocsihoz. Így a hasadék másik oldalára nem értünk el, de az út kb 3/4-ét így is megtettük. Ez a látványosság szintén kihagyhatatlan minden arra járónak!
Gyergyóremete irányába már igencsak nyomnunk kellett a gázt, hogy még a sötétség beállta előtt megérkezzünk. Gyorsan hajtani Romániában nem nagy kunszt. Lakott területen kívül a megengedett sebbesség 100 km/h. Ez elég vad tempó az útjaik minőségéhez mérten. Megjegyzem, hogy a fő útvonalak már nagyon rendben vannak a korábbi évekhez képest! De fukarul bánnak a partjelző bólyákkal, és a forgalomirányító táblákkal is. Gyakorlatilag csak a visszafordítóknál van egy kis sebességkorlátozás, de az is úgy kicentizve, hogy 10 km/h-val meghaladva azt, már nem biztos hogy be tudod venni a kanyart. És ehhez jön még hozzá, hogy a román ember úgy vezet mint egy állat! Én ilyen életveszélyes vezetési stílusokat még nem láttam, pedig sokfelé jártam már a világban. Őrültek, komolyan mondom. 100-al át a falvakon, dupla záróvonalon előznek, csakúgy mint jobbról (ha épp elfér), sávot váltanak index nélkül....semmi kresz vagy ilyesmi. Tényleg a túlélésre megy minden. (állítólag sokuk jogosítványa hamis, illegálisan vett)
Próbáltunk asszimilálódni s felvenni ezt a kemény tempót, de majdnem megittuk a levét. Egy emelkedőn megpróbáltam lenyomni egy veszettül tépő Corsát. Az emelkedő tetejére érve sikerült is elmenni mellette, de ehez már 130 km/h feletti sebességre kellett gyorsítani. Tolta neki a mammer (ez középkorú nő ült a volánnál) mint a meszes. Aztán jött a sokk. Ahogy letört az emelkedő, akkor láttuk meg, hogy az út egyből élesen balra vág. FÉÉÉK ! ! ! Visítottak a kerekek mint a fürdős qrva! Az indulás előtt lecseréltük a nyári gumikat télire, hátha leszakad a hó a hegyekben. De olyan jó időnk volt végig (a reggeli fagyoktól eltekintve), hogy kívánni sem kívánhattunk volna jobbat. Verőfényes napsütés, napközben 13-18°C. És ez pont elég meleg volt ahhoz, hogy a téli guminak már sok legyen. Mire elértük a kanyart, épphogy sikerült mérsékelni a sebességünket, de csak annyira, hogy el ne szálljunk egyenesen (szalagkorlátok is pont ott nincsenek ahol a legjobban kellenének persze). Sikítottak a gumik, miközben vettük be a kanyart....félelmetes volt. Mikor kiértünk az ívből, hát szerintem mindketten elmorzsoltunk pár rózsafüzért agyban. Hajszálon múlt hogy nem repültünk le az útról... De hogy lehetne ezt még fokozni? Egy faluval később megtudtam.
Még javában poénkodunk előbbi halálközeli élményünkön, mialatt román forgalmi viszonylatokhoz képest mérsékelt 80-90 km/h-s sebességgel "poroszkáltunk" át a falun, egyszercsak elénk ugrik egy rendőr. SATUFÉK! ! ! Csikorgó kerekekkel sikerült befarolunk a rendőrautó mögé. Na mondom fasza.... nem láttam hogy mérőautó. Jön a rendőr, beköszön, visszaköszönök. Kiderült, hogy nincs közös nyelvünk, de látszott rajta hogy rendes. Elővett egy papírt meg tollat és nekiállt jegyzetelni, miközben próbálta magát szavakkal is megértetni.
50 km/h. Radar 60 km/h. Te 70 km/h. Kicsit sok. 10 km/h =120 Lei. Te 50%, az 60 Lei (~4000,-HUF)
Húúú de megörültem! Azt hittem elveszi a jogsimat is, de mikor meghallottam az összeget, és Bögöllyel összenéztünk, már kattogott is az agyunk, hogy úúúristen, hogy lehet ez ilyen olcsó? Már vettem is elő a pénzt. Mondta, hogy várjunk, mindjárt jön. Na mondom, ez most zsebre ment. De itthon, ha 4k-val próbálnék megkenni egy yardot, hát biztos kapnék még egy feljelentést is a bünti mellé. Egy biztos: nem 70 km/h-val mentem, jóval túlléptem azt. Itthon ez már bizonyosan a 60.000,-HUf-os kategóriába esett volna. Kis idő múlva jött is vissza a rend őre, s hozta a hivatalos papírokat. Majd az állam esett le. Mégcsak nem is zsebre dolgozott! Őrület!
Alig 4000,-HUF egy ilyen gyorshajtásért???? Így már érthető, hogy az autósok tosznak bele egy nagyot a világba. Hatalmas a külöbség az itthoni zérótoleranciás vezetési morál, és a kinti fejetlen, kresznélküli morál között. Van látszata az itthoni szigorításnak hál isten. Egy pirospont ide. :)
Innentől már azért próbáltunk óvatosabban vezetni....még pár ilyen bünti, és alacsonyköltségvetésű utunk dugába dől. (később kiderült, hogy a kinti szabályrendszer szerint 120 Lei az alapbünti, amit 3 napon belül kell befizetni, ha nem, akkor 240-re emelkedik a díj. ennek fényében különösen rendes volt a rendőr, akinek így utólag is RESPECT ! )
Még javában poénkodunk előbbi halálközeli élményünkön, mialatt román forgalmi viszonylatokhoz képest mérsékelt 80-90 km/h-s sebességgel "poroszkáltunk" át a falun, egyszercsak elénk ugrik egy rendőr. SATUFÉK! ! ! Csikorgó kerekekkel sikerült befarolunk a rendőrautó mögé. Na mondom fasza.... nem láttam hogy mérőautó. Jön a rendőr, beköszön, visszaköszönök. Kiderült, hogy nincs közös nyelvünk, de látszott rajta hogy rendes. Elővett egy papírt meg tollat és nekiállt jegyzetelni, miközben próbálta magát szavakkal is megértetni.50 km/h. Radar 60 km/h. Te 70 km/h. Kicsit sok. 10 km/h =120 Lei. Te 50%, az 60 Lei (~4000,-HUF)
Húúú de megörültem! Azt hittem elveszi a jogsimat is, de mikor meghallottam az összeget, és Bögöllyel összenéztünk, már kattogott is az agyunk, hogy úúúristen, hogy lehet ez ilyen olcsó? Már vettem is elő a pénzt. Mondta, hogy várjunk, mindjárt jön. Na mondom, ez most zsebre ment. De itthon, ha 4k-val próbálnék megkenni egy yardot, hát biztos kapnék még egy feljelentést is a bünti mellé. Egy biztos: nem 70 km/h-val mentem, jóval túlléptem azt. Itthon ez már bizonyosan a 60.000,-HUf-os kategóriába esett volna. Kis idő múlva jött is vissza a rend őre, s hozta a hivatalos papírokat. Majd az állam esett le. Mégcsak nem is zsebre dolgozott! Őrület!
Alig 4000,-HUF egy ilyen gyorshajtásért???? Így már érthető, hogy az autósok tosznak bele egy nagyot a világba. Hatalmas a külöbség az itthoni zérótoleranciás vezetési morál, és a kinti fejetlen, kresznélküli morál között. Van látszata az itthoni szigorításnak hál isten. Egy pirospont ide. :)
Innentől már azért próbáltunk óvatosabban vezetni....még pár ilyen bünti, és alacsonyköltségvetésű utunk dugába dől. (később kiderült, hogy a kinti szabályrendszer szerint 120 Lei az alapbünti, amit 3 napon belül kell befizetni, ha nem, akkor 240-re emelkedik a díj. ennek fényében különösen rendes volt a rendőr, akinek így utólag is RESPECT ! )
Este, ottani idő szerint 19:15 körül értünk ismerőseinkhez, ahova előző nap délután szóltunk hogy jönnénk, s ha lehet megaludnánk, ha nem okozunk nagy gondot. De olyan kedvesen fogadtak minket, s olyan kellemesen elbeszélgettük s elpálinkáztuk az időt....nagyon vendégszerető emberek. Nagy nagy köszönet nekik ezúton is! Reggel kb -10°C-ra ébredtünk, így sokat nem időztem a kinti WC-n. Befagyott még a szemfenekem is.
Innen a faluból indultunk fel Kicsibükkre, hogy tiszteletünket tegyük anyu hamvainál is. Vendéglátóink felajánlották, hogy kivisznek minket traktorral, nem kell gyalogolnunk. Ez akkor, abban a pillanatban, nagyon jó ötletnek tűnt...de hamar rájöttünk, hogy kemény 45 percnyi út vár ránk. A traktor úgy rázott mint a veszedelem, s ekkor még csak a műúton voltunk. Nagyon hamar lekanyarodtunk a mezőkre, s számunkra úttalan utakon, ám látványosan célirányosan zötykölődtünk tovább. De a zötykölődés nem is jó szó...úgy szétrázott minket a fülke, mint bármixer a koktélpoharat. eleinte élveztük a dolgot, de mikor a jobb lengőbordámba belerúgott egy kiálló csavarvég....nos onnantól kezdve nem volt őszinte a mosolyom... Így azonban még inkább örülünk mikor végre elértük uticélunk.
Aki egyszer megfordul errefele, megérti, miért szerette volna anyu, hogy ide hozzuk hamvainak egy részét... komolyan mondom e hely a béke szigete. Kicsibükkön korábban még kb 50-en lakhattak, de a TSZ-ek felszámolása után mindenki szépen lassan leköltözött a Remetére, vagy más környékbeli falura, hogy munkát találjon. Mára már csak 1 lakosa van, egy juhász. Aki így egyszemélyben a "falu" polgármestere és a lakosság is. :)
A képek azt hiszem magukért beszélnek....piramidális a táj. Gyertyát gyújtottunk anyu emlékére...majd lassan elindultunk szállásunkra. Útközben megálltunk a helyi csergemosónál is, ami a mai napig üzemel, s még lisztet is szoktak malmában készíteni. Már nem finomlisztet, nem kenyérnek valót, de állatoknak valót igen. A csergemosó alapjában véve egy kis vizimalom, melynél ha elterelik a malomkerékről a vizet, akkor az egy tölcsér formájú fa kádba folyik bele, ahol jól megtekeri a vizet. Akárcsak egy centrifuga. Mai napig mosnak benne szőnyegeket, ruhákat. Mikor odaértünk, épp ki voltak teregetve a mosott vásznak. A ház tulajdonosa, egy kedves kis néne, körbevezetett minket, s sok szép dolgot mesélt. Többek közt anyura is emlékezett, aki annak előtte vagy 10 évig járt arra minden évben.
Innen a faluból indultunk fel Kicsibükkre, hogy tiszteletünket tegyük anyu hamvainál is. Vendéglátóink felajánlották, hogy kivisznek minket traktorral, nem kell gyalogolnunk. Ez akkor, abban a pillanatban, nagyon jó ötletnek tűnt...de hamar rájöttünk, hogy kemény 45 percnyi út vár ránk. A traktor úgy rázott mint a veszedelem, s ekkor még csak a műúton voltunk. Nagyon hamar lekanyarodtunk a mezőkre, s számunkra úttalan utakon, ám látványosan célirányosan zötykölődtünk tovább. De a zötykölődés nem is jó szó...úgy szétrázott minket a fülke, mint bármixer a koktélpoharat. eleinte élveztük a dolgot, de mikor a jobb lengőbordámba belerúgott egy kiálló csavarvég....nos onnantól kezdve nem volt őszinte a mosolyom... Így azonban még inkább örülünk mikor végre elértük uticélunk.Aki egyszer megfordul errefele, megérti, miért szerette volna anyu, hogy ide hozzuk hamvainak egy részét... komolyan mondom e hely a béke szigete. Kicsibükkön korábban még kb 50-en lakhattak, de a TSZ-ek felszámolása után mindenki szépen lassan leköltözött a Remetére, vagy más környékbeli falura, hogy munkát találjon. Mára már csak 1 lakosa van, egy juhász. Aki így egyszemélyben a "falu" polgármestere és a lakosság is. :)
A képek azt hiszem magukért beszélnek....piramidális a táj. Gyertyát gyújtottunk anyu emlékére...majd lassan elindultunk szállásunkra. Útközben megálltunk a helyi csergemosónál is, ami a mai napig üzemel, s még lisztet is szoktak malmában készíteni. Már nem finomlisztet, nem kenyérnek valót, de állatoknak valót igen. A csergemosó alapjában véve egy kis vizimalom, melynél ha elterelik a malomkerékről a vizet, akkor az egy tölcsér formájú fa kádba folyik bele, ahol jól megtekeri a vizet. Akárcsak egy centrifuga. Mai napig mosnak benne szőnyegeket, ruhákat. Mikor odaértünk, épp ki voltak teregetve a mosott vásznak. A ház tulajdonosa, egy kedves kis néne, körbevezetett minket, s sok szép dolgot mesélt. Többek közt anyura is emlékezett, aki annak előtte vagy 10 évig járt arra minden évben.
12:00 körül érünk vissza vendéglátóinkhoz, ahol még kaptunk egy jó kiadós ebédet, hogy erőre kapva tudjunk nekivágni a hazaútnak. 13:30 körül elbúcsúztunk, és Parajd felé vettük az irányt. Itt szintén egy sóbarlangotot terveztünk megnézni, de az is jól indult :)
Leparkoltunk 16:00 körül, s már jött is a parkolóőr, hogy fizetni kell, maradunk e? Mondom neki, abban az esetben igen, ha elérjük még a buszt a bányába. Itt ugyanis menetrend szerint közlekedő buszjáratok viszik le az embereket a bányába, s azok csak óránként közlekednek. Azt mondja a nő, hogy épp most indul egy, ha sietünk még elérjük. Bögöly elfutott a buszhoz, hogy feltartsa, én meg vettem a parkolójegyet, és futottam utána. Mikor Bögöly odaárt, kérdi a sofőrt: mikor indul?
- Most. -mondta a sofőr.
- Tudna várni pár pillanatot, míg a haverom jegyet vált?
- Jön még busz..... .... egy óra múlva. -monta a sofőr, azzal az igazi székely nyugodtsággal.
-?????Miiii, az nekünk már késő!... de aztán odaértem, felszálltunk, becsukta az ajtókat, és már száguldottunk is lefele a sóbánya felé.
Valami irdatlan tempóban! Olyan volt mint egy metróban. Úgy száguldott lefele a csuklósbusz...olyan románosan mérsékelt 100-as tempó körül.... be is húzódtam középre, mert meg voltam győződve, hogy lekoccolja a falat.
A parajdi sóbánya egy kicsit csalódás volt a tordai után, bár a méreteivel ennek sem kell szégyenkeznie. Viszont sokkal kevésbé látványos. De időtöltésnek tökéletes lehet. Ping-pong asztalok, gyermekdühöngő, KV-zó, templom....van itt is mindenféle időtöltési lehetőség. Kb egy órát csámborogtunk, aztán busszal vissza a felszínre.
Esti célállomásunk Torockó volt, de azt már sejteni lehetett hogy nem érünk oda világosban. Nem is értünk... 19:30 körül értünk, de mivel Torockó két hegy között van egy völgyben, eléggé sötét volt már ekkorra. Voltam már itt, így úgy számoltam, hogy seperc találunk szállást. Azt felejtettem ki a kalkulációmból, hogy ilyenkor ősszel már fűteni kell a szobákat, s ahol nincs vendég nem fűtenek. Jött is hát a hideg zuhany, mikor a kiszemelt háznál elhajtottak minket, hogy nincs üres szoba, s nem is tudja hol lehet már ilyenkor szállást találni. Betértünk hát a kocsmába, de ott sem tudtak segíteni, már már azon gondolkoztunk, hogy vajon meddig lehet nyitva a kocsma? Vagy virrasztunk ott, vagy alszunk a kocsiban. Tettünk azért még egy próbát, s az egyik helyi lakos azt tanácsolta nézzük meg a szomszéd panzióban. Ez is egy családi ház, csak épp minden szobája kiadó...normális esetben. De persze épp most itt sem volt szoba... kérdezte ez a nő is, hogy miért most jöttünk? Miért, miért? gondoltuk magunkba....azért mert most értünk ide azért! De aztán sikerült magunkat bekönyörögnünk egy fűtetlen szobába. Montda a nő, hogy azt nem akarja nagyon kiadni, mert megfázunk....de mondtam neki: minden jobb mint a kocsiban aludni. Így 50 Lei-ért (~3250,-HUF) kivettük a szobát. Igen ez a szoba ára volt, nem /fő! Megvacsoráztunk, bepálinkáztunk, besöröztünk, felöltöztünk és bebújtunk a pléd alá. Dolgozott a pia az éjszaka, mert én biza nem fáztam egy csöppet sem. Reggel korán keltünk, hogy hazaindulás előtt még megmásszuk a falu nevezetességét a Székelykő nevű csúcsot. 07:30 fele vágtunk neki az útnak. Hát ez egy kemény hegymenet basszus... a végefele már nagyon nehezen vitt a lábam. Sokszor meg kellett állni pihenni, de megérte. Kb 9:30 fele értük el a csúcsot, és valami hihhhetetlen csodálatos látvány tárult a szemünk elé! Elsétálltunk még balra a hegygerincen, aztán jobbra is, hogy mindél többet láthassunk az alant elterülő tájból. Gyönyörű a kilátás....
Megpihentünk, megreggeliztünk, aztán 10:30 fele elindultunk lefele. Hát lefele sem volt könnyebb, azt meg kell hagyni. Ekkorra már kimegy az ember lábából az erő, csúsznak a kövek. Észnél kell lenni, mert egy óvatlan lépés, és már hengerbucskázik is lefele az ember. Durván össze lehet magát törnie annak, aki ott dob egy fejest.
Épen egészségben leértünk, és 12:00 felé kocsiba vágtuk magunkat, hogy hazafele vegyük az útirányt. De hogy ne legyen sima a hazaút sem, elromlott az ablaktörlő. Akármilyen irányba mozdítottam a működtető kart, a hátsó lapát törölt egyet. Egyre csak rágtam magam rajta, hogy ez azért elég nagy gáz, mert később mi van ha esik? Akkor GAME OVER, mert egy tapodtat sem fogunk tudni így haladni. Addig addig húztam magam felfele, hogy lehúzódtam, hogy megnézzük nem tudunk e tenni valamit az ügy érdekében. S hál isten kiderült hogy csak az ablaktörlő vezérlőegység biztosítéka ment ki. Hál Isten volt nálam csere bizti, így 5 perc alatt megoldódott a problem, folytattuk utunkat.
Már odafele úton is áthajtottunk Bánffyhunyad-on, de akkor nem fotóztunk, hát most lőttünk pár képet. A rongyrázás netovábbja amit az ottani cigány népség mível. Cicoma, pompa, megalománia...s minek? Fasznövesztés, vagy mi? Nemtom mire jók ezek a lakhatatlan kirakat-paloták...mindenesetre érdekes.
Hazafele már zombi módba kapcsolt az agyam, csak úgy faltuk a kilométereket. Most nem Szolnok felé jöttünk, mint kifele jövet, hanem Miskolcot vettük célba, ahol még beugrottunk egy kedves barátomhoz egy órára. Kifújtuk magunkat, kaptunk levest, sütit, üdítőt (THX) s feltöltődve vágtunk neki a hátralévő 330km-es itinernek. Ez a rész már üde sétagaloppnak tűnt, bár az idő idehaza jóval szarabb volt mint odakint. A verőfényes napsütésből hazajöttünk a borús, esős őszbe.... végig esett az eső hazafele.
21:15-kor értünk haza, 1798 km-et hagyva magunk mögött. De megérte! Varázslatos, ingergazdag három nap volt, kár lett volna kihagyni! Mindenkinek melegen ajánlom Erdélyt mint uticélt. Az emberek kedvesek (és ide beleértem a románt csakúgy mint a kinti magyarokat....sok esetben még jobban is), a táj gyönyörű, az árak mérsékeltek. Igazi kikapcsolódás ide jönni!
Leparkoltunk 16:00 körül, s már jött is a parkolóőr, hogy fizetni kell, maradunk e? Mondom neki, abban az esetben igen, ha elérjük még a buszt a bányába. Itt ugyanis menetrend szerint közlekedő buszjáratok viszik le az embereket a bányába, s azok csak óránként közlekednek. Azt mondja a nő, hogy épp most indul egy, ha sietünk még elérjük. Bögöly elfutott a buszhoz, hogy feltartsa, én meg vettem a parkolójegyet, és futottam utána. Mikor Bögöly odaárt, kérdi a sofőrt: mikor indul?
- Most. -mondta a sofőr.
- Tudna várni pár pillanatot, míg a haverom jegyet vált?
- Jön még busz..... .... egy óra múlva. -monta a sofőr, azzal az igazi székely nyugodtsággal.
-?????Miiii, az nekünk már késő!... de aztán odaértem, felszálltunk, becsukta az ajtókat, és már száguldottunk is lefele a sóbánya felé.
Valami irdatlan tempóban! Olyan volt mint egy metróban. Úgy száguldott lefele a csuklósbusz...olyan románosan mérsékelt 100-as tempó körül.... be is húzódtam középre, mert meg voltam győződve, hogy lekoccolja a falat.
A parajdi sóbánya egy kicsit csalódás volt a tordai után, bár a méreteivel ennek sem kell szégyenkeznie. Viszont sokkal kevésbé látványos. De időtöltésnek tökéletes lehet. Ping-pong asztalok, gyermekdühöngő, KV-zó, templom....van itt is mindenféle időtöltési lehetőség. Kb egy órát csámborogtunk, aztán busszal vissza a felszínre.
Esti célállomásunk Torockó volt, de azt már sejteni lehetett hogy nem érünk oda világosban. Nem is értünk... 19:30 körül értünk, de mivel Torockó két hegy között van egy völgyben, eléggé sötét volt már ekkorra. Voltam már itt, így úgy számoltam, hogy seperc találunk szállást. Azt felejtettem ki a kalkulációmból, hogy ilyenkor ősszel már fűteni kell a szobákat, s ahol nincs vendég nem fűtenek. Jött is hát a hideg zuhany, mikor a kiszemelt háznál elhajtottak minket, hogy nincs üres szoba, s nem is tudja hol lehet már ilyenkor szállást találni. Betértünk hát a kocsmába, de ott sem tudtak segíteni, már már azon gondolkoztunk, hogy vajon meddig lehet nyitva a kocsma? Vagy virrasztunk ott, vagy alszunk a kocsiban. Tettünk azért még egy próbát, s az egyik helyi lakos azt tanácsolta nézzük meg a szomszéd panzióban. Ez is egy családi ház, csak épp minden szobája kiadó...normális esetben. De persze épp most itt sem volt szoba... kérdezte ez a nő is, hogy miért most jöttünk? Miért, miért? gondoltuk magunkba....azért mert most értünk ide azért! De aztán sikerült magunkat bekönyörögnünk egy fűtetlen szobába. Montda a nő, hogy azt nem akarja nagyon kiadni, mert megfázunk....de mondtam neki: minden jobb mint a kocsiban aludni. Így 50 Lei-ért (~3250,-HUF) kivettük a szobát. Igen ez a szoba ára volt, nem /fő! Megvacsoráztunk, bepálinkáztunk, besöröztünk, felöltöztünk és bebújtunk a pléd alá. Dolgozott a pia az éjszaka, mert én biza nem fáztam egy csöppet sem. Reggel korán keltünk, hogy hazaindulás előtt még megmásszuk a falu nevezetességét a Székelykő nevű csúcsot. 07:30 fele vágtunk neki az útnak. Hát ez egy kemény hegymenet basszus... a végefele már nagyon nehezen vitt a lábam. Sokszor meg kellett állni pihenni, de megérte. Kb 9:30 fele értük el a csúcsot, és valami hihhhetetlen csodálatos látvány tárult a szemünk elé! Elsétálltunk még balra a hegygerincen, aztán jobbra is, hogy mindél többet láthassunk az alant elterülő tájból. Gyönyörű a kilátás....
Megpihentünk, megreggeliztünk, aztán 10:30 fele elindultunk lefele. Hát lefele sem volt könnyebb, azt meg kell hagyni. Ekkorra már kimegy az ember lábából az erő, csúsznak a kövek. Észnél kell lenni, mert egy óvatlan lépés, és már hengerbucskázik is lefele az ember. Durván össze lehet magát törnie annak, aki ott dob egy fejest.
Épen egészségben leértünk, és 12:00 felé kocsiba vágtuk magunkat, hogy hazafele vegyük az útirányt. De hogy ne legyen sima a hazaút sem, elromlott az ablaktörlő. Akármilyen irányba mozdítottam a működtető kart, a hátsó lapát törölt egyet. Egyre csak rágtam magam rajta, hogy ez azért elég nagy gáz, mert később mi van ha esik? Akkor GAME OVER, mert egy tapodtat sem fogunk tudni így haladni. Addig addig húztam magam felfele, hogy lehúzódtam, hogy megnézzük nem tudunk e tenni valamit az ügy érdekében. S hál isten kiderült hogy csak az ablaktörlő vezérlőegység biztosítéka ment ki. Hál Isten volt nálam csere bizti, így 5 perc alatt megoldódott a problem, folytattuk utunkat.
Már odafele úton is áthajtottunk Bánffyhunyad-on, de akkor nem fotóztunk, hát most lőttünk pár képet. A rongyrázás netovábbja amit az ottani cigány népség mível. Cicoma, pompa, megalománia...s minek? Fasznövesztés, vagy mi? Nemtom mire jók ezek a lakhatatlan kirakat-paloták...mindenesetre érdekes.Hazafele már zombi módba kapcsolt az agyam, csak úgy faltuk a kilométereket. Most nem Szolnok felé jöttünk, mint kifele jövet, hanem Miskolcot vettük célba, ahol még beugrottunk egy kedves barátomhoz egy órára. Kifújtuk magunkat, kaptunk levest, sütit, üdítőt (THX) s feltöltődve vágtunk neki a hátralévő 330km-es itinernek. Ez a rész már üde sétagaloppnak tűnt, bár az idő idehaza jóval szarabb volt mint odakint. A verőfényes napsütésből hazajöttünk a borús, esős őszbe.... végig esett az eső hazafele.
21:15-kor értünk haza, 1798 km-et hagyva magunk mögött. De megérte! Varázslatos, ingergazdag három nap volt, kár lett volna kihagyni! Mindenkinek melegen ajánlom Erdélyt mint uticélt. Az emberek kedvesek (és ide beleértem a románt csakúgy mint a kinti magyarokat....sok esetben még jobban is), a táj gyönyörű, az árak mérsékeltek. Igazi kikapcsolódás ide jönni!
És még egy kis mozgóképes beszámoló a végére:
(remélem a youtube nem tiltja le a zenéket...)
(remélem a youtube nem tiltja le a zenéket...)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése